Francois Cluzet viszi a főszerepet ebben a filmben mint vidéki doki, akinek hát paff, agydaganata lesz, operálhatatlan – a doki dokijának diagnózisa szerint. A jövőben a főszereplő dokinknak a gyógyulásra kellene összpontosítania, és ennek érdekében vissza kellene vonulnia, de nyakas ember, jó szakember is, tényleg szükség van rá a körzetben, hát inkább a betegeire koncentrál. Valahol persze érthető a döntése, hisz nagyon nehéz helyzetben találja magát. A mi főszereplő dokink dokija azonban küld egy másik dokit (Marianne Denicourt személyében), hogy tehermentesítse az agydaganatos dokit. Ez a kisegítő doki dolog nem megy súrlódás nélkül, a szokásos szakmai és páciensi bizalmatlanság, a vidéken járatlan városi doki bénázása folyamatosan adja a megszokott és magától értetődő filmes klisé helyzeteket, melyeket ki is használ a rendezés, szerencsére visszafogottan. Ja, majd' elfelejtettem, a másik doki egy nő, egész csinos is, a mi főszereplő dokink meg hát fél lábbal a sírban is férfi ugye, szóval hálás filmtémában nincs hiány, ez egy olyan kaleidoszkóp, amit bárhogy forgatunk, valamit már kiad. Nagy mák, hogy Cluzet bármilyen filmet elvisz a hátán, ebből a nem túl vérbő és kissé kidolgozatlan sztoriból is segített a játékával élvezhető eredményt csiholni. A mozi hangulata nyugis, de nem érdektelen, a néző figyelme fennmarad végig. Egyenletes és szépen leforgatott produkció, mely mentes minden kiemelkedő és emlékezetes tulajdonságtól, de összességében közepesnél mindenképp magasabb értékelést érdemel. Pesti agglomerációs lakosként külön érdekesnek találtam, hogy a film olyan módon mutatja a francia vidékiséget, ami nagyon emlékeztet a magyar vidékre, lám, nem is vagyunk annyira különbözőek. (Ahoj poplacsek)