Jerry Black nyomozó (Jack Nicholson) egy meggyilkolt kislány családjának tett ígérete lassan rögeszmévé válik, értelmetlen és abszurd kihívássá, mintha egész eddigi élete és munkája hirtelen mérlegre kerülne, mintha a megoldott eset nyugalma visszasugározna a rég elfelejtett konfliktusokra és sebekre. A film legnagyobb erénye, hogy az átváltozást rendkívül takarékosan mutatja be, szinte észrevétlenül alakul át a detektív felelősségérzete az őrültség felé mutató mániává. A hirtelen fellobbanó érzelmek első pillantásra feleslegesnek tűnnek, gyöngítik a konfliktus intenzitását, hiszen azzal kecsegtetnek, hogy a nyomozó sivár életébe beköltöző, kissé lepattant fiatalasszony szerelme (az alig felismerhető Robin Wright Penn) menedék lehet, mellyel szemben az ígéret beteljesülésének megfoghatatlan nyugalmát könnyedén fel lehet áldozni. A kikapós asszonyka saját bejáratú drámája (veri az ex-férje) mindenképpen eltörpül a fősodor konfliktusa mellett, vázlatszerű, s épp ezért hiteltelen. Csakhogy Penn képes visszafordítani a történet elsablonosodását, s azt a kérdést kezdi el feszegetni, hogy Black vajon nem használja-e fel ezt az idillt, s főként az asszonyka szőke kislányát, hogy rögeszméjét (el kell kapja a sorozatgyilkost) csillapítsa. Ám Jack Nicholson arca mindvégig rezzenéstelen marad, nem válaszol az asszony vádjaira. S főként ez a szikár, de alaposan átgondolt alakítás tehet arról, hogy a nyomozó kudarca a maga igazi keserűségében ragyoghat fel, hogy a fel-feltörő érzelgősség nem kap elég teret a kibontakozáshoz. Sean Penn mindvégig kézben tartott filmje, finoman csordogáló ritmusa és visszafogott zenéje közel jár az eredeti regény hangulatához, talán ennél többet már csak egy igazi független filmes lett volna képes kihozni a történetből. Ám Penn messze elkerüli a sorozatgyilkos művekre jellemző logikát és kliséket (a regénnyel ellentétben itt nem is derül ki, hogy ki a gyilkos), voltaképpen mindvégig az emberre összpontosít, aki saját magának állított csapdát, saját zsenialitását szolgáltatta ki a véletlennek, a sorsnak, s az is behajtotta a könnyelműség árát. A beteljesületlen ígéret élőhalottá változtatja Blacket. Már csak motyogni képes maga elé, mintha magának magyarázná az esetet, s közben le nem veszi szemét az országútról, mert egyszer el kell jönnie a gyilkosnak. Mert megérdemli ezt a kis győzelmet. A csöndes és kegyetlen kudarc filmje Sean Penn rendezői munkája, az Ígéret. Bár a magyar cím változat meglepően szájbarágós (mind Penn, mind az irodalmi alapművet jegyző Friedrich Dürrenmatt megmaradt a szűkszavú Ígéretnél), mintha csupán egyetlen lehetséges értelmezése lenne a műnek, a film nem esik ebbe a csapdába, jóval árnyaltabban közelít a kiváló nyersanyag felé. Ugyanakkor nem kíván irodalmi adaptációvá válni, szigorúan követni a kisregény szerkezetét, inkább amolyan variáció, melyből nem hiányoznak a jellegzetesen álomgyári megoldások sem, de alapjában véve a svájci író szándéka érvényesül. Voltaképpen apróságokról van szó, hiszen a történet gerince megmaradt, Penn szerencsére nem vett vissza a kisregény szikár és keserű hangvételéből, mindössze az elmaradhatatlan szerelmi szálat szőtte helyenként túl patetikusra. De ez az érzelmi „dömping” is csupán a film többi részével szemben bántó, különben alatta van az éves hollywoodi átlagszintnek. Ám ez sem teljesen egyértelmű.