A film alapjául szolgáló mű, Henry Fielding pikareszk regénye fontos állomása volt a 18. század angol irodalmának, görbe tükröt állítva a kor felvilágosultnak aligha nevezhető társadalma elé. A szerző egy törvényen kívül született, ósdi konvenciók ellen lázadó fiatalember történetén keresztül mutat rá a saját szemellenzőjétől fejlődni képtelen angol arisztokrácia minden bajára. A címszereplő Tom úrfi az árvák közhelyesnek mondható „belépőjével” kerül színre: valaki otthagyja a gazdag földesúr, Allwothy házában. A szobalány bevallja, hogy ő szülte a gyermeket. Az úr elzavarja, de a gyermeket megtartja és együtt neveli a testvére nála élő fiával, Blifillel. A gazda nagyon megszereti az életerős és életvidám Tomot, s ez örökös szálka Blifil szemében, akinek végül sikerül elérnie, hogy a szabados életet élő „féltestvért” száműzzék a birtokról. Ekkor kezdődnek Tom Jones kalandjai, melyek során megjárja a katonaságot, a börtönt, és minden valamire való angol hölgy hálószobáját, hogy a vaskos történet végén kiderüljön az igazság és győzzön a szerelem. Első pillantásra egyáltalán nem olyan alapanyagnak tűnik Fielding regényóriása, mint ami beleillene az úgynevezett free cinema egyik jeles képviselőjének, a „dühös fiatalok” talán legnagyobbikának, Tony Richardsonnak az életművébe. Elnézve Richardson korábbi filmjeit (Dühöngő ifjúság, A hosszútávfutó magányossága, Egy csepp méz) senki nem gondolta volna, hogy a sok keserű sorsot bemutató, kiábrándult, lázadó és szegény karakterekre épülő filmek sorát egy színpompás, vicces és kalandos film fogja megszakítani. Ám a látszat csal, mert Richardson – bár egy igazi, vérbeli vígjátékot tett le az asztalra – mégsem szakított azzal a tematikával, amiben a legjobb. Tom Jones a saját korában ugyanúgy lázadó ifjúság, ugyanúgy mutat fityiszt a kor elavult nézeteinek. A megvalósítás parádés. Nyilvánvaló, hogy egy olyan hosszú írást, mint Fielding regénye, nem lehet egy az egyben vászonra ültetni, de a rátermett forgatókönyvíró (John Osborne) kiváló érzékkel emelte ki a vászonra kívánkozó részeket, amelyekkel aztán Richardsonnak kufárkodnia kellett. Ő pedig kufárkodott is, és egy olyan kavalkádot hozott létre, amihez nem sok minden fogható: Richardson nem csak elmesél egy történetet, hanem a film, mint médium minden lehetőségét kihasználja, hogy ne csak a könyv illusztrációja váljék a Tom Jonesból, ehhez pedig a némafilmek világát hívja segítségül. Az egyes fejezetek elválasztásához inzerteket használ, néha a börleszkfilmekből ismerős gyorsításokat használ (például egy üldözési jelenetnél), közben pedig vad zongorakíséret szól. De nem elégszik meg ennyivel: a klasszikust ötvözni kell a modernnel is, így a szereplők néha komótosan a kamera felé fordulnak és kiszólnak a nézőknek, kommentálják az eseményeket, vagy csak egy-egy megjegyzést fűznek a szituációhoz.A hab a tortán a csodálatos szereplőgárda, ami valószínűleg az egyik legjobb az Oscart nyert filmek között (ötöt közülük jelöltek is legjobb főszereplőnek!). Az angol színjátszás színe-java összegyűlt, hogy keverje az elegánst és a frivolt, a komikust és az emelkedettet: a színészek pedig láthatólag élvezik ezt a színes kavalkádot, aminek a felszíne alatt azért ott van az a társadalombírálat, amit Tony Richardsontól elvárunk.(filmtett ro)