„Légy tanúja Mickey Rourke feltámadásának!” – hirdette az amerikai plakátszöveg. A pankrátor Randy „Faltörő Kos” Robinson csakúgy, mint megszemélyesítője, a 80-as években óriási népszerűségnek örvendett. Teltházas közönség előtt fektette két vállra egyik ellenfelét a másik után, és a szakma heves bólogatásain túl a róla mintázott játékfigurák, a róla szóló videojátékok és miegyebek halmában is vetült rá dicsfény. Valamikor azonban eljött a hanyatlás ideje, ami miatt mára csupán lepukkant külvárosi edzőtermekben szórakoztatja régi rajongóit. Egy nap lehetőséget kap, hogy újra ringbe szálljon riválisa, Ayatollah ellen, ám a nagy visszatérés ígéretét egy szívroham és határozott orvosi tiltás húzza keresztül. Hősünk ezért úgy dönt, emberi kapcsolatai ápolására kellene több időt szakítania, csakhogy ez egy vén dromedárnak cseppet sem könnyű. Darren Aronofsky jól teszi, hogy lemond a hős ma oly felkapott eredetboncolgatásáról. Kos fiatalkoráról egy pillanatig sem tesznek említést, ráadásul a szép évtizedeket sem ábrázolja nyíltan a rendező, hanem beéri a képen kívüli őrjöngések és a színes újságcikkek hatásos szemléltetésével, majd rögtön a kifulladás periódusába rántja nézőit. A játékidő első felében Kos unalmas hétköznapjaiba tekinthetünk be, ám az idevágó jelenetek sajnos kissé döcögőssé teszik a filmet, valamint jószerivel érdektelenné a főalakot. Ezt a 20–30 percet az önironikus pillanatokon (például a nintendózás a szomszéd kissráccal) kívül a valódi erőemberek felvonultatása, a fogások átbeszélése és az elképesztően realisztikusan, gyakorlatilag egy élő közvetítés minőségében vászonra vitt összecsapások dobják fel, ahol üvegszilánkok, szögesdrót és darabokra tört székek adják a körítést. Randy szívrohamától viszont lassan beindul a cselekmény, és burkoltan ugyan, de itt vehető észre először a szerep–színész párhuzam. A kórházi jelenetben egy pillanatra visszaköszön a pokolra szállt Harry Angel kaján vigyora az Angyalszívből, és vicces, ám egyúttal valahol rettentően keserű látvány az izmos sportember – vagy Rourke szemszögéből a macsó – orrán csücsülő szemüveg, akárcsak a fehér kukta és a kesztyű, amit hősünk a munkahelyén visel. A pankrátor azonban akkor kap igazán erőre, mikor a főszereplő és egyetlen barátja, illetve elhidegült lánya közötti viszonyok kerülnek előtérbe. A Rocky első és hatodik részének bizonyos jelenetei tagadhatatlanul ismerősek, ám a bokszoló szinte tündérmesébe illő felemelkedésével ellentétben ezt a fejezetet a kőkemény külvárosi valóság uralja. Randy egyetlen barátja nem egy kisállat-kereskedésben dolgozó gátlásos eladólány, hanem egy napról napra fenékrázásból és kebelmutogatásból élő középkorú táncosnő, és lánya sem egy az élet naposabbik felén henyélő, tökéletes testű és fogsorú szépség, hanem egy vézna, smink nélkül járkáló és feltehetőleg leszbikus huszonéves lány, aki dühösen nyögi apja hanyagságának terhét. A Rourke és Evan Rachel Wood közötti jelenetek egyébként vitathatatlanul a film csúcspontjai. Sehol egy giccses pillanat, sehol egy túlzó színészi rezdülés és ugyan az elhagyott bálteremben lejtett tánc rezgeti a lécet, maga a helyszín és a karrierhajhászás miatt tönkrement évekről szóló diskurzus telitalálat. A rendező az utolsó fél órát mégsem a címszereplő egyértelmű mennybemenetelének szenteli. Leplezetlenül bemutatja Kos drogozásba, italozásba és szeretkezésbe torkolló félresiklását, majd helyrehozhatatlan hibáját, ami a zsánerhez képest rendhagyó nyitott befejezés tükrében az utolsó is lehet.