Gyerekek játszanak egy folyóparton, amikor egy holttestet sodor eléjük a víz. A dél-koreai I Csáng Dong fesztiváldíjas alkotásában azt vizsgálja, létezik-e még szépség ebben a mai világban. Történetének főszereplője egy nagymama, aki egyedül neveli lánya által ráhagyott kamasz unokáját, szerény segélyből élnek, valamint abból, hogy a néni hetente kétszer eljár ápolni egy tehetősebb idős férfit, aki súlyos agyvérzése miatt képtelen ellátni magát. Ennek ellenére mindennap csinosan felöltözik, ügyel személyes tisztaságára is, sokszor meg-megáll az útmenti kertek virágait csodálni és halkan azon sajnálkozik, hogy miért nem tud ő verseket írni, melyekben szavakba ölthetné azt a sok szépséget, amit a lelkében érez. Beiratkozik egy versíró tanfolyamra, ahol a tanár azt mondja, hogy verseket írni könnyű. Egy versolvasó fórumon viszont megütközik, amikor az egyik felolvasó obszcén képzettársításaival kommentálja az általa éppen elszavalt verset. Unokája eközben szörnyű bűnügybe keveredik több társával, melyből a többiek szülei pénzzel akarják tisztára mosni bűnös gyermekeiket. Az anyagi jóvátételbe szerény körülményei miatt beszállni nem tudó, törékeny, finom lelkű, a szépségre áhítozó nő lelke megroppan a föléje tornyosuló gondok súlya alatt. I Csáng Dong nagylélegzetű drámája hangvételében ötvözi a távol-keleti, filozofikus melodrámák tünékeny, rebbenékeny finomságát és a dél-koreai filmművészetre oly jellemző bizarr, olykor morbid fordulatokat, brutális bumfordiságot. Egyszerre költői és provokatív, szókimondó és szimbolikus szinte minden egyes jelenete a filmnek, cseppet sem pozitív üzenettel a jövőre nézve.