A történet szerint 2049-ben járunk és a Föld véglegesen megszűnni látszik. Augustine Lofthouse (George Clooney) az Északi-sarkkör egyik állomásán egyedül marad, amíg a többi embert az utolsó biztosnak tűnő menedékekbe evakuálják. Eközben éppen visszafelé tart a Földre egy kutatócsapat a Jupiter egyik holdjáról, a K-23-ról, amely egy emberi életre alkalmasnak tűnő bolygó. A halálos beteg Lofthouse velük szeretné felvenni a kapcsolatot, hogy figyelmeztesse őket a Földön rájuk váró veszélyre. Mivel a rádiójel egyre gyengül a saját állomásán, Lofthouse kénytelen elindulni egy másikra, eközben viszont már nemcsak a saját életét kell mentenie, hanem egy kislányét, Íriszét (Caoilinn Springall) is, akit a bázison felejtettek. Vele vág neki a lehetetlennek tűnő feladatnak. Clooney filmje ezen a két cselekményszálon fut: az egyikben Lofthouse és Írisz megpróbáltatásait követhetjük nyomon, a másikon a K-23-ról visszaérkező Aether legénységét, előbbi még kiegészül néhány flashback-jelenettel is, ahol a fiatal Augustine életébe nyerhetünk bepillantást. A rendező jól építi fel a két szálat és jó ritmusérzékkel váltogatja a nézőpontokat. Ez különösen fontos, hiszen Clooney erősen letekerte az izgalmi faktort azzal, hogy rengeteget bízott a színészeire, emiatt több ponton el is lehet veszíteni az érdeklődést a film iránt. Ám a Lofthouse és Írisz közötti egyoldalú kommunikáció (a kislány némasága miatt) és az ismerkedés egyre emberibbé és közelibbé válik a film cselekménye során, olyannyira, hogy egyértelműen itt vannak a drámai csúcspontok és néhány feszült jelenet, amely során már komolyan aggódunk a két karakterért. Clooney érezhetően ezt a szálat dolgozta ki erőteljesebben, amely sajnos a másik rovására ment. Ott ugyanis nem igazán található meg az az érzelmi pont, amivel megfogna minket a rendező, a karakterek is inkább sablonos figurák, akiknek nem sikerült elég mélyen megágyazni a cselekményben. Ennek ellenére Clooney itt – de az egész filmben is – képes érzékeltetni valamiféle világvége-hangulatot. Ennek szeretne mélyebb értelmet is biztosítani a flashbackekkel, amelyek Lofthouse karakterének is próbálnak hátteret adni, több-kevesebb sikerrel. Ezekből egyértelműen több kellett volna filmbe – vagy akár ki is lehetett volna hagyni, mert így inkább csak lógnak a levegőben. A filmből nem derül ki pontosan, hogy mi fenyegeti a Földet, erről is jobb lett volna, ha több mindent megtudunk, hiszen akkor még inkább megértettük volna a küzdelem miértjét. Szerencsére a film azért nem omlik össze, mert kellően súlyos a helyzet, csak sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle. Lofthouse és Írisz párosa, konkrétabban a köztük lévő dráma és a versenyfutás az idővel remekül működik. Továbbá a rendező érezhetően odatette magát a látvány létrehozásában is, hiszen az űrhajóban, de főleg az azon kívül felvett jelenetek kiváló érzékkel koreografáltak. Sőt, Clooney rendezésében ott van az a vállalás, hogy ő itt most valami fontosat szeretne állítani, és ezt hellyel-közzel valóban jól teszi a magányos és kiábrándult figurát ügyesen megjelenítő játékával. Mellette elképesztően jó a csak nonverbálisan kommunikáló, mégis hatásos játékot nyújtó kislány szerepében Caoilinn Springall. Az űrhajó legénységében az alulírt karakterekből adódóan nem tudtak kiemelkedni a színészek, holott Felicity Jones, Demián Bichir vagy Kyle Chandler is jók szoktak lenni. Az éjféli égbolt nem a legjobb drámai sci-fi, de egy vállalható film. Ha nem is lett mestermű George Clooney alkotása, attól még jó érzékkel mesél a magánéleti és a kozmikus magányról egyaránt. Inkább kiábrándultságot tükröz, erre utal a film végi jelenet is, amely a maga egyszerűségében mégis súlyos dolgokat állít.