A dél-koreai rendező korántsem ismeretlen azok számára, akik otthon vannak a távol-keleti filmes berkekben, ők azonban idehaza nem képviselnek túl népes tábort, ami nem is csoda, tudván, hogy a magyar forgalmazók sem tolonganak ezeknek a filmeknek a kópiáiért. Az Oldboy azonban Cannes-nal a háta mögött, és néhány magyarországi próbavetítéssel sikeresen beszivárgott a mozik műsorára. A dolog érdekessége, hogy a film Pák Csán-Uk készülő trilógiájának – amely a bosszú motívuma köré szerveződik – a második része. A sorozat első részét Sympathy for Mr. Vengeance (복수는 나의 것; Bokszunün nái gat, dt.: „Enyém a bosszú“) címmel még 2002-ben készítette, harmadik, befejező részét pedig most forgatják – címe várhatóan Sympathy for Lady Vengeance lesz (친절한 금자씨, Csindzsalhán Gümdzsá-ssi; „A jóságos Gümdzsá asszony“). Ez persze nem vesz el semmit az Oldboy értékéből, hiszen egymástól tartalmilag teljesen független alkotásokról beszélünk, csupán azt jelenti, hogy az átlag moziba járó még minimális kontextusba sem tudja helyezni a filmet. A lényeg azonban, amely a filmekben az egyetlen közös pont: a bosszú. Márpedig O De-Szunak van miért bosszút állnia: egy görbe este után valaki, valamiért, valakinek a megbízásából elrabolja, és tizenöt évre magánzárkába száműzi. Feleségét megölik, és őt gyanúsítják, kislánya pedig eltűnik. Nem csoda, ha O De-Szu idegrendszere megsínyli az itt eltöltött éveket. Élete edzéssel és rosszakaróinak számba vételével telik, miközben időnként hipnózisnak is alávetik, s amikor másfél évtized elteltével ugyanolyan váratlanul, mint ahogy elfogták, szabadon engedik, minden vágya, hogy megtalálja rosszakaróját, és bosszút álljon rajta. A vaskos füzetek azonban, amelyekben összeírta mindazokat, akiket valaha megbántott, mit sem érnek, hiszen egyre inkább úgy tűnik, valaki felülről irányítja. Öt napja van, hogy megtalálja a titokzatos ellenséget. A szerelmi szál sem marad el, sőt az ifjú szusiszakácsnőhöz fűződő kapcsolata egyre inkább kulcsfontosságúvá válik. Kár lenne ennél többet mondani a sztoriról, hiszen a filmnek éppen a történet, illetve a történet mesélése a kulcsa. A rendező ugyanúgy csavargatja a szálakat körülöttünk, mit sem sejtő nézők körül, mint a titokzatos idegen, O De-Szu körül. Minden filmnézéssel töltött percünket áthatja a bizonytalanság, éppen úgy, mint főhősünkét. Sohasem lehetünk biztosak abban, hogy mi történik a következő pillanatban, elég egy rossz mozdulat, és megfordul körülöttünk a világ. Történet és forma tökéletes egysége – mondhatnánk, s valóban, ez az a borzongás, ami olyan sokaknak hiányzik a mai filmekből, és ez az, amitől mások negyed óra után kifordulnak a nézőtér székéből. Bármennyire is népszerűek manapság a „multikulti" filmek, sokak számára a keleti mozik még mindig számos megemészthetetlen tulajdonsággal bírnak, és itt most nem csak az élő polip elfogyasztására gondolok. A keleti ember ugyanis egészen másképp viszonyul a vérhez és a naturalizmushoz. Nekünk, nyámnyila európaiaknak a nyelvünk papírvágóolló segítségével, sajátkezűen végrehajtott, végleges eltávolítása felesleges, öncélú vérengzésnek tűnhet, vannak azonban még olyan kultúrák a világon, ahol elvárják, hogy a szavak helyett vagy mellett a tettek beszéljenek, s így ez számukra csak az elhangzott szavak megpecsételését jelenti. Többek között emiatt is jelent problémát a film kategorizálása, megfelelő besorolása. Brutalitása miatt sokan horrornak tartják, itthon thrillerként vetítik, de furcsa-szürreális helyszínei, hangulatai miatt akár sci-fi is lehetne, vagy csak simán akciófilm. Bár szóba került a sci-fi, ám ez sokkal inkább valamiféle utópisztikus világ, nem kell trükkzáportól vagy a high-tech filmes eszközök csillogtatásától tartani. Pák Csán-Uk képes mértéket tartani, a filmes eszközök egyáltalán nem kerülnek az előtérbe. Van trükk, van high-tech, de mindez visszafogottan és a kellő mértékben adagolva, nem kapunk a manapság egyre népszerűbbé váló kézikamerás rázkódásból sem, a beállítások átgondoltak, igazi keleti pontossággal vannak kivitelezve, mint egy jófajta nyomtatott áramkör. Az Oldboy valószínűleg akkor is élvezhető film lenne, ha az O De-Szut játszó Cse Min-Sik rossz színész lenne. Ami azonban történetesen nincs úgy. A rendezővel közel egykorú koreai színész nem esik ki a szerepéből, pedig a filmkészítéshez hasonlóan a színjátszás is más elveket követ tőlünk pár ezer kilométerre. Ez utóbbinak érezzük a hatását, amikor számos keleti színész számunkra inkább a ráosztott szerep paródiáját játssza el. Ezzel most azonban szerencsére nem kell foglalkoznunk, hiszen itt szó sincs ilyesmiről, Cse Min-Sik jól hozza a kissé skizoid főszereplőt, ha kell, őrjöngő terminátor, ha kell, megrettent kisember. A többi alakításra sem lehet panasz, ami szintén nem utolsó dolog, hiszen ha jól végiggondoljuk, egyik figura sem teljesen normális. Ha már az imént szóba került a film besorolása, akkor meg kell említenünk még valamit. A távol-keleti, de különösen a koreai film abban a szerencsés helyzetben van, hogy ne