Egy, valahol az X generáció és a milenniálok közé rekedt csaj (Andreea Grămoșteanu) örökbefogad egy menhelyi kutyát. A jószág már első hazaútján összehányja magát a metróban. Főhősnőnk – még tapasztalatlan lévén – nincs felkészülve nejlonzacskókkal meg effélékkel az ilyen esetekre, úgyhogy kínjában otthagyná a hányást. A metró utasai viszont ezt nem hagyják annyiban, hatalmas perpatvar kerekedik, amit valaki lefilmez és feltölt a Youtube-ra. Innentől a film megállíthatatlanul robog az össznépi káosz felé, amit az elsőfilmes, színészből lett rendező meglehetősen durva humorérzékkel turbóz fel mindenféle túlzásokkal, sokszor az ésszerű dramaturgiát is feláldozva egy-egy feketébbecske humorú jelenet kedvéért. Az eset egyébként egy megtörtént dél-koreai történetből inspirálódott, amit az első internetes shamingként, vagyis doxing-esetként tart számon az utókor, Huțuleac természetesen nemcsak eltúlozza és továbbgondolja, hanem bukaresti miliőbe is áthelyezi a cselekményt. Maga a film olyan, mintha a népszerű álhír/viccoldal, a Times New Roman szerkesztői írták volna a forgatókönyvet Ruben Östlund felügyeletével: abszurd gegek, morbid balkáni humor, maró, tűpontos közéleti éleslátás. A fiatal rendezőnek nagy szerencséje volt ismeretségi körével: a közönségtalálkozón kiderült, hogy a legtöbb színész ismerőse, haverja, és bagóért vállalta el a szerepet – nos, nekik köszönhetően a film sohasem megy át túl gagyiba, hanem megmarad térdcsapkodós-szörnyülködős regiszterben, amit a filmvégi, majdhogynem szürrealista jelenet old fel ízlésesen. Annyira azért nem jó film, hogy megértsük, mit látott benne a moszkvai zsűri, amikor fődíjat adott neki, de a TIFF sok komolykodó filmdrámája mellett úgy hat, mint egy szelet kenyér a haldoklónak. Aki durva társadalomkritikán akar egy hatalmasat röhögni, és jól ismeri a román rögvalóságot, az jól fog szórakozni a #dogpoopgirlYouTube-esztétikát és a román tévécsatornák hírműsorainak élményanyagát egyaránt karikírozó 80 percén. (filmtett ro)