Az „Emberi szerelem” alcímet is viselhetné Seidl legkarakteresebb filmje, az epizódfüzérekből összeálló Kánikula (Hundstage, 2001). Ettől a munkától kezdve közösen írja filmjei forgatókönyv-vázlatait feleségével, Veronika Franzcal. Vázlat a velencei fődíjas Kánikula is, mert a (főként amatőr, önmagukat alakító) szereplők 80 órányi rögtönzésének eredménye. Egy kattant stopposlány (a remek Maria Hostätter) vezérfonalára fűződik fel a film: egyszerre szereplő és átkötő elem is a helyek, zakkant figurák és abnormális történések közt. Csupa deviáns embert látunk a valóság díszletei között, világrendjüket abnormalitásuk szabja meg. Hőseink kínzó izoláltságban, deformált szexualitásban és agresszióban tengődnek a város peremén, test a testtől vár megoldást. A gyengédség, odaadás illúzióját kergetik, permanensen ácsingóznak a szeretetre, megértésre. A Kánikula csak felszínesen szól a polgári miliőről: leginkább a sóvárgó szeretet filmje. Az elviselhetetlen féltés és féltékenység, a vágyakozás, a kézzel-lábbal ragaszkodás és kapaszkodás, a sorsközösség vállalásának filmje. A nyüszítő birtokvágy filmje.(Ulrich Seidl Bécsben nevelkedett, erősen vallásos osztrák családban. A '70-es években a katonai szolgálat után a bécsi filmfőiskolával is kísérletezik, hosszúra nyúló tanulmányai alatt a mindennapi betevő falatért és filmjei finanszírozásáért dolgozik gondnokként, raktárosként, kifutófiúként, hordárként, éjjeliőrként benzinkúton, sőt egy ideig jól fizetett kísérleti nyúlként is fungál egy bécsi kórházban, ahol új készítményeket tesztelnek az önkénteseken)