Az Eichmann Show nem titkolt szándéka, hogy minél jobban megismertessen mindenkit Auschwitz háború utáni feldolgozásával. A jól megidézett ’60-as éveken kívül csak az őszinte igyekezetet tudjuk dícsérni Paul Andrew Williams filmjében.Örök filmes szabály, hogy a nagyon ismert téma nagyon eredeti, újféle megközelítést vagy határozottabb hozzányúlást igényel. Kevésbé ismert témát választva azonban könnyebb emlékezetesebbet alkotni. És noha az Adolf Eichmann elleni jeruzsálemi perről és az azt feldolgozó dokumentumfilmről valóban nem láttunk még ilyen mérvű játékfilmet, ez az alkotás leginkább „just another” holokauszt filmként marad meg. Nem tud, vagy éppen nem akar az eredeti témafelvetésre fókuszálni, hanem Szomszédok szerű szentenciákkal szeretné egyenes vonalú egyenletes mozgással, ismeretterjesztő módon elmesélni mindazt, amiről a per szólt, és amit feltárt.Mert nem kérdés, hogy az Eichmann per a maga idejében igazi világjelenség volt. 1960-ban kapja el Argentínában az izraeli titkosszolgálat a Harmadik Birodalom fő hóhérjának is nevezett Eichmannt, aki a zsidó deportálások főszervezőjeként és a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt vezető tagjaként a koncentrációs táborok fő oka volt, nem csoda hát, ha nem csak Izraelben követték szorosan az eseményeket, hanem az egész világ zsidósága várt igazi elégtételt a Gideon Hausner, Izrael állam főügyésze által vezetett pertől, ami végül Eichmann halálos itéletével zárult.Akármennyire is világraszóló esemény lehetett a per, a film nem ezzel, hanem az ezt élőben közvetített dokumentumfilmmel, a Leo Hurwitz által rendezett Eichmann Triallal foglalkozik, az ott elhangzott tanúvallomások bevágásával és fiktív jelenetekkel, dokumentum-játékfilmes módszerrel kívánja megismertetni nézőit a koncentrációs táborok embertelenségével. De az ügy sajnos itt megáll, így aztán nem egy újraértelmezett játékfilmes feldolgozást kapunk, csak az eredeti dokumentumfilmet újra felböfögve, ugyanazt újra megemésztendő. Hiába a jó rendező, hiába a jó színészek, a remek képek, ha az üzenetet túlságosan is át szeretnék adni, rendre visszaüt.Mert Martin Freeman és Anthony LaPaglia kétségtelenül jó színész, ők alakították a dokumentumfilm producerét, Milton Fruchtmant és rendezőjét, Leo Hurwitz-et. A két karakter alapvetően gondolt mást sokszor a készülő dokumentumfilm lényegéről: amíg Fruchtman igazi üzletemberként világraszóló show-t vizionált, addig Hurwitz művészemberként Eichmann reakcióira volt kíváncsi. Fruchtman egészen a falig elment: mindent alávetett, és mindenkivel mindent alávetetett a globális közvetítés sikeréért; gyakori jelszava volt: ha akarnak show-t, ebbe bele kell egyezni. Úgy tűnik, a show mindennél fontosabb volt, talán azt is állíthatjuk, a korai televíziózás és a világ számos pontján közvetített dokumentumfilm hosszú időre meghatározta, és meghatározza ma is a holokausztról alkotott álláspontot.Érdekes pontja a filmnek, amikor a Disznó-öbölben zajló invázió és Jurij Gagarin űrrepülése (mindkettő 1961 áprilisában, a perrel egy időben zajlik) megosztja a világ érdeklődését, és felértékelődik Fruchtman törekvése a show-ról: mert ugye hiába jó a film, ha közben mindenki Kubára veti vigyázó szemeit. Az örök dilemmát – szakmai hitelesség vagy a közösség elismerése – nem fejtegeti tovább a film, pedig érdekes újraértelmezési lehetőségeket rejt magában. „Gyakori jelszava volt: ha akarnak show-t, ebbe bele kell egyezni.”