„Apa, ez már a világvége?” A címben idézett kérdés Andrej Tarkovszkij naplójából való. A mester egy különleges, soha le nem forgatott „világvége”-film zárómondatának szánta volna a kérdést. Az út viszont akár ezzel a mondattal is kezdődhetne. A szikár történet apa és fia gyalogos vándorútját, és annak epizódszerűen egymáshoz kapcsolódó állomásait mutatja be. A többi túlélővel való kommunikációt jelentősen megnehezíti, hogy az élelem hiánya miatt általában potenciális zsákmánynak tekintik őket, ők viszont közmegegyezésesen nem esznek embert, s ez alapján útjuk során megkülönböztetnek jó és rossz embereket. Kezdetben mindkét kategóriára egyértelmű példát kapunk: azok, akik pincéjükben baromfiként tartják és hentelik le fajtársaikat, bizony, rossz emberek; a kedves, nosztalgiázó, éhező, öreg vándor (Robert Duvall) viszont jó. Az apa mindig a keze ügyében tart egy pisztolyt, két golyóval megtöltve, hogy bármikor megölhessék magukat, amikor már úgy érzik, nincs kiút. Jó és rossz közötti különbségtételeik fokozatosan árnyalódnak odáig, hogy már nem tudnak éles határt húzni. Dilemmáik – biztos, hogy el tudjuk dönteni ki jó, és ki rossz?, mikor jön el az öngyilkosságra a legmegfelelőbb pillanat? – lassan nehezednek rá fárasztó útjukra. Főcéljuk, hogy elérjék a tengert, de az odavezető út végén kirabolják őket, és a csendes tetőponton a tolvajról (Michael K. Williams) való ítélkezés végleg összezavarja azon kategóriáik közti különbséget – amelyek egy jóléti társadalomban látszólag egyértelműek.