Aki Kaurismaki nemcsak a finn, de a kortárs európai mozi egyik legeredetibb, legegyénibb hangvételű alkotója. A Leningrad Cowboys menni Amerika és a Múlt nélküli ember alkotója szinte mindig ugyanazokból az eszközökből építi fel filmjeit, létrehozva így egy markáns alkotói látásmódot, mely minden művét áthatja. Hallgatag hősei általában a társadalom alsó rétegéhez tartoznak, remény és reménytelenség határán próbálnak boldogulni, de Kaurismaki mindezt empátiával és optimizmussal, hihetetlen száraz humorral és elegáns-kimért tempóban tárja elénk, összetéveszthetetlen atmoszférát kreálva így filmjeiben. Alkotói módszere ezzel közel esik Jim Jarmusch látásmódjához és a finn rendező e markáns és állandó stílusa miatt válhatott a művészmozik sztárjává és a keményvonalas filmértők egyik kultikus figurájává. Az Árnyak a paradicsomban még a nagy nemzetközi áttörés előtt készült, viszonylag korai műve (1986), de Kaurismaki már ebben a filmjében is teljes fegyverzetben mutatkozik. A történet szinte banális és nem is annyira fontos: egy pénztárosnő és egy kukásautó-sofőr szerelmi története pereg előttünk, de a lényeg természetesen itt is maga az atmoszféra. A rendezőt nem ismerőknek nehéz meghatározni ezt a vidámság és szomorúság határán billegő hangulatot, amely egyrészt a képek és színészek hideg merevségéből, másrészt az extra-száraz humorból és a kimért képekből áll össze. Már e filmjében is van természetesen helyi kocsmazenekar, rock-and-roll és Amerika (hősünk például Sergio Leone westernt néz), ahogyan felvonulnak a rendező állandó színészei is; de a legfontosabb mégis a történetet átható összetéveszthetetlen, őszinte derű, ezzel billen ugyanis a mérleg nyelve mégiscsak a remény felé...